B. Simon Ferencről nem írnak a lexikonok

Évekkel ez előtt, a Nagyházi Galéria aukciós katalógusában tűnt fel a Jászberény központját egy téli napon megörökítő festmény. Szikra István műgyűjtő figyelmét felkeltette az alkotás, elhatározta licitál rá. Érdekes volt, hogy a képet nem a készítője nevén hirdették meg, mert szignója csak nehezen volt olvasható és a leírás is hibádzott a mű létrehozójáról. Ez a történet is alátámasztja annak tényét, hogy  B. Simon Ferenc festőművész maga és művészete csak igen csekély mértékben ismert, írásos dokumentumok alig lelhetők fel vele kapcsolatosan.

B. Simon Ferenc azaz Bethlenfalvi Simon Ferenc életéről, munkásságáról Velkeiné Pócz Ilona művésztanár állított össze egy előadást. Metykó Béla helytörténeti kutató a festőművész felmenőit, az Erdélyi Székelyudvarhellyel azóta egybenőt, Bethlenfalváról származó családot mutatta be.

B. Simon Ferenc nagyapja református lelkész volt, ahogy apja is, aki közel harminc éven át városunk református híveit vezette. Ebbe a családba született harmadik gyermekként, 1906-ban a későbbi művész, akit nem erre a pályára szántak. Apja korán elhalt, később nevelőapja, történetesen ügyvéd nagybátya szerette volna ha teológus lesz, ez konfliktusokat okozott közöttük. Gimnáziumi évei alatt is festett, rajzolt, Fenyves Adolf volt rajztanára. A középiskola után több alkalommal alkotott a Szolnoki és Kecskeméti művésztelepen, elvégezte a rajztanári szakot, majd festőművészet szakon folytatott tanulmányokat a Képzőművészeti Főiskolán, többnyire kitűnő eredménnyel. Tanárai között volt Csók István, Glatz Oszkár, Lyka Károly is. Szeminaristaként nagybátyától kapott némi anyagi támogatást, ami aztán elapadt, így sokat nélkülözött, még is sokszínű életet élt. Szeretett sportolni, hobbija volt a fényképezés és mindeközben festett, munkáit az Ugar című folyóirat rendszeresen közölte. Közönségsikert hozott számára első jászberényi tárlata a ’40-es évek elején, a berényi Nyolcak csoportjának tagjaként, a közösség tárlatain rendszeresen szerepelt. A második világégés alatt önként jelentkezett katonának, később megszökött. A frontszolgálat alatt is alkalma nyílt festeni, rajzolt okleveleket, egyedi karikatúrákat. A háború végéig Ausztriában élt, majd pásztói, szervasi, emődi tartózkodása után könyvügynökként került a Bükkben található Sályba, ahol befogadták. Hosszabb ideig élt és alkotott a településen, ahol rajztanárként dolgozott, feleségét Molnár Rozáliát is ott ismerte meg. Mezőkövesden tanított később rajzott, ezidőtájt sokat betegeskedett és még ötven sem volt, amikor tüdőgyulladásban elhunyt a miskolci korházban.

Festészete az expresszionizmus és az impresszionizmus jegyeit is magán viseli, tájképekkel, aktokkal és portréfestészettel is próbálkozott, mindemellett kiemelkedőek politikai karikatúrai.

A hónap műtárgyaként bemutatott, Az első hó című festményen nincsenek kidolgozva az alakok, csak nagy vonások, nagyon sok jó színnel. Az alkotó festményeinek nagy részét sötétszürke, fekete alapra festette melyeken jobban kiemelkednek a világos színek, mint a szóban forgó képen is. Szerette az ékszínkéket és annak árnyalatait, amit a palettán sokféle kékből és fehérből kevert ki, de nem dolgozta túl, a vászonra finom, érzékeny vonalakkal, ecsetvonásokkal húzta meg.

Gy. Riba János festőművész kortársáról ekképpen ír cikkében: „nyugtalan természetű, állandóan fejlődő, mindig újszerűt kereső művész, aki soha nincs megelégedve az elért eredményel, hanem új és újabb ötleteivel egészen egyéni elgondolásaival ejti bámulatba a híveit. Nem akarom dicsérni, nem szereti a dicséretet. Simon, mint festő van Gogh-hoz hasonlítható legjobban, hatalmas nagy perspektívákat látunk. Olyan biztonsággal teszi a vászonra a festéket, hogy az utólagos javítások feleslegessé válnak, a vonalak tisztán szemléltetik a mezőket, búzaföldeket, házakat, épületeket, kerteket. Simon Ferenc, mint rajzolóművész egyet keres, az élet lüktetését, lendületét, apró kis részleteket. Mesterien rajzolt karikatúráin, a formákat mozgásokat keresi melyek általa valami él és fejlődik.”

DG