A kommunizmus áldozataira emlékezünk

Azt szokták mondani „a történelem nem más, mint az emberi balsors tudománya”. Az előző századokban is kevés nép és kevés állam volt mentes valamiféle tömeges erőszaktól. A nagyobb európai hatalmak kivették részüket a rabszolga-kereskedelemből, gyarmatosítási tevékenységeiknek voltak áldásos, de visszataszító eseményei is. Az Egyesült államokat mindmáig áthatja valamiféle erőszakkultúra, mely két igen nagy bűncselekményből fakad; a feketék rabszolgaságából és a velük való bánásmódbólés a bennszülött indián lakosság kiirtásából.

Az elmúlt évszázad mintha túl tett volna ezeken. Az elmúlt évszázadba a nagy emberi katasztrófák évszázada volt. Gondoljunk csak a két világháború tragédiájára, a török birodalom örmények elleni népirtására, a Németország által véghez vitt zsidók és cigányok kiirtására, Mussolini Olaszországának az etiópok elleni mészárlására.

A XX. század eme tragédiákkal terhelt időszakában illeszthető bele a kommunizmusnak nevezhető időszak, mely előbb volt, mint a fasizmus és a nácizmus, de túl is élte azt. A kommunizmus a Nyugat szellemi termékeként látta meg a napvilágot, nem Moszkvában találták fel, hanem tőlünk nyugatra, Európából burjánzott szét a világra. A kommunista elmélet bevezetése a gyakorlatba és annak brutális módszerét Lenin, Sztálin és Trockij dolgozták ki. Mint hatalmi rendszer 1917-ben Péterváron kezdődött és 1991-ben Moszkvában ért véget.

A nyugati világ számára a kommunizmus megmaradt színtiszta elméletnek, ott sohasem működtek kommunista rendszerek. Ma már tudjuk a kommunizmus a civilizáció zsákutcája volt. Mi, Közép-Európában élők megéltük a kommunizmust. Érthetetlenül állunk az előtt, hogy a magukat haladó gondolkodásúnak tartó nyugati értelmiségiek, művészek, írók, politikusok magukat szabad gondolkodásúnak tartók , hogyan dicsérhették lelkesedve a népirtó kommunista diktatúrákat.

Az a kommunizmus, ami a XX. században létrejött, hozta létre a működésbe a módszeres elnyomást, időnként kormányzati módszerré emelte a rémuralmat és a tömeggyilkosságokat, hogy ezáltal megalapozzák uralmukat és a rémuralom bizonyos idő elteltével vesztett az erejéből, amikor megszilárdultak a rendszerek.

Egyébként a rémuralomvolt a korszak leglényegesebb vonása. Ez megnyilvánult a nemzeti kultúrák elleni támadásokban, úgy például, a moszkvai templomok lerombolásában, Bukarest történelmi magjának elpusztításában, vagy a kínai kulturális forradalom elpusztításában de említhetnénk a Pol-Pot rezsim rémségeit is.

Becslések alapján a korszak emberveszteségei világviszonylatban – Szovjetunió, Kína, Vietnám, Észak-Korea, Kambodzsa, kelet-Európa, Latin-Amerika, Afrika –  96 millió főre tehető.

Magyarország a II. világháború után a Szovjetunió érdekszférájába került. 1945-ben még szabad választásokat tartottak, de a magyar kommunista párt már 1944 ősztől igyekezett minden fontos vezető pozíciót megszerezni. Az ország szovjet megszállás alatt állt. Az országban jelen lévő szovjet tábornokok csak bennük bíztak. Az MKP tagjai úgy az itthoniak, mint a Moszkvából hazatértek „osztatlan” vezetőjüknek elfogadták Rákosi Mátyást. Az MKP minden fontos kérdésben teljesítette Moszkva akaratát és céltudatosan készültek a háború utáni politikai szerepükre. Kezdetben még egy demokratikus fejlődés indult, azonban Moszkva már nyíltan beavatkozott a magyar demokratikus fejlődésbe. 1948-ban a két magyarországi munkáspárt – szociáldemokraták és kommunisták –  egyesültek magyar Dolgozók Pártja néven. Ami ezután következett az idősebb korosztály emlékezhet, sokan élnek még olyan személyek, akik ezt a korszakot átélték. Koncepciós perek, iskolák államosítása, burkolt vallásüldözés, szerzetesrendek feloszlatása, kuláküldözés, padlássöprések, kenyérért való sorban állás, ingatlanok államosítása, „önkéntes föld felajánlások”, nem megbízható elemek gyermekei nem tanulhattak tovább, katonaköteles fiaik csak „lapáttal” szolgálhatták a hazát, letartóztatások, internálások, „magyar gulág”, megfigyelések, 1956 utáni prevenciós őrizetbe-vétlek és sorolhatnánk még tovább a megpróbáltatásokat.

Nekünk, Jászberényieknek mire kell emlékeznünk ezen a napon? Emlékei8nkben vissza kell menni 1919-ig. Emlékeznünk kell a tanácsköztársaság idején agyonlőtt Egressy Kálmánra, a kivégzett …… Ferencre, valamint a túszként Budapesten fogvatartott Erdős András plébánosra és az 1919 július 13-i nagygyűlés áldozataira, amikor is a városban állomásozó Vörös őrség katonái belelőttek a tömegbe, melynek 11 halálos áldozata, 21 súlyos és 104 könnyebb sebesültje lett. Emlékeznünk kell a II. világháború ártatlan civil áldozataira, akiknek száma 100-110 fő lehetett.

Nagy tisztelettel kell emlékeztünk arra a 230 polgári személyre, akiket Jászberényből hurcoltak el 1945 után ”málenkij robotra” és a Szovjetunió munkatárboraiban kötöttek ki. Nevük és további sorsuk ismeretlen.

Emlékeznünk kell arra a 7 ferences-rendi szerzetesre, akik ennek a korszaknak az áldozatai lettek. Közülük négy jászberényi kötődésű; Kovács Kristóf jászberényi születésű, a másik 3 Jászberényben szolgált. Károlyi Bernát, Lukács Pelbárt, Kiss Szaléz a gyónási titok áldozataként lett ismertté a magyarországi ferences rend mind a hét szerzetest boldoggá avatását kezdeményezte, ügyük Rómában van. Emléküket emléktábla őrzi Jászberényben és Jászboldogházán.

Emlékeznünk kell az 1950-ben a Ferences Kolostorban létesített internálótábor szerzetes lakóira. 140 körül lehettek, a határszéli kolostorokból lettek ideszállítva. Ez már a vallásüldözés és megfélemlítés időszaka. Szeretettel kell gondolnunk Jászberény akkori lakóira, akik élelmiszer-adománnyal támogatták őket.

Az internálótábor és a helyi ferences-rend feloszlatása után a kolostor állami fenntartású egyházi otthon lett, az apácarendek feloszlatása utáni idős és beteg szerzetes nővérek otthona lett. Közülük körülbelül ezren Jászberényben haltak meg. S mintegy hétszázan az Újtemetőben vannak eltemetve. Ha e temetőben járunk, gondoljunk rájuk is.

Emlékezzünk ezen a napon a kuláküldözés meghurcoltjaira és emlékezzünk azokra a családokra, akiket 1951-ben kilakoltattak Budapestről és a Jászság több községe lett számukra kényszerlakhellyé kijelölve.

Ha a Főtéren sétálunk a bíróság falán egy emléktáblára lehetünk figyelmesek. 1955 november 20-án a Szovjetunió 1200 hadifoglyot átadott a magyar hatóságoknak. Nyíregyházán volt a szűrőállomás, sokukat hazaengedték, azonban 267 személyt visszatartottak. Őket a jászberényi börtönbe szállították további kivizsgálás céljából. Vizsgálati fogságban voltak még közel egy évig.  E tábla nekik állít emléket, mi is emlékezzünk rájuk, valamennyien a Gulág munkatáboraiban raboskodtak. Akiket a ….fogolytáborokban tartóztattak le átlagosan 13, akiket Magyarországról hurcoltak el 1945 és 1948 között átlagosan 9 évig szenvedtek rabságban. Ezen személyek közül két fő: Pesti István Ferenc (sz. 1912 október 31, anyja neve Farkas Julianna) és Birgés János (sz. 1922 március 13, anyja neve Vidra Erzsébet) jászberényi származású volt.

Gondoljunk ezen a napon azokra a jászberényiekre is, akik 1956 novemberében hősi halált haltak Gondoljunk azokra is akiket 1956-os cselekedeteik miatt meghurcoltak és börtönbe zártak, vagy internáltak. Közülük négyen még az ungvári börtönben is voltak a Szovjetunióban.

És emlékezzünk a hatalom 1956 utáni megfélemlítésérire is. És emlékezzünk mindazokra, akik a korszak áldozatai voltak, bármilyen formában is.

A mai nap Kovács Béla letartóztatásának is emléknapja. Letartóztatása során több szovjet megszállási övezetben lévő börtönben őrizték, majd 1952. március 5-én a szovjet hatóságok 25 évre szóló javítónevelő munkatáborban eltöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1955-ben hozták vissza őt is Magyarországra, s  Nyíregyházáról a jászberényi börtönbe szállították őt is. 1956 áprilisában súlyos szívbetegen szabadult. Nagy formátumú  kisgazda politikus volt, emlékét ugyancsak emléktábla őrzi Jászberényben. Egyenes jellemű politikus volt. Tisztelettel emlékezzünk rá.

Tisztelt Olvasó!

Befejezésül engedjék meg, hogy záró gondolatként Metykó Béla 2020. február 25-én elmaradt beszédéből idézzek: „A múlt elmúlt, de eleven. Emlékezzünk az áldozatokra örökre. Ma Magyarországon szabadság van és biztonságban élünk, van magunk választotta reménnyel kecsegtető jövőnk – szemben a diktatúrával, amelyben csak lefojtott életerők voltak és a bedeszkázott égbolt. Mi magyarok minden egyes napon a szabadságot választjuk. Megértettük, hogy csak akkor lehetünk szabadok, ha soha többé nem mondunk le a szuverenitásunkról. Megértettük, hogy csak akkor élhetünk békében, és biztonságban, ha szilárdak maradunk.”

Jászberény 2021. február

Besenyi Vendel

helytörténeti kutató