A Doni áttörésre emlékező szentmise és megemlékezés
A doni-áttörés hetvenhetedik évfordulóján, január 12-én, vasárnap este a Szentkúti templomban misével a II. világháborús emlékműnél gyertyagyújtással emlékeztünk meg a háború áldozatairól. A szentmisén Szántó József főapát, az emlékműnél Vidovich Kálmán cserkésztiszt idézte emlékezetbe a katasztrófa történéseit.
Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én kezdte áttörni a szovjet Vörös Hadsereg a Don-kanyarba kivezényelt kétszázezer honvédből álló magyar arcvonalat. A rettentő orosz télben nyári felszerelésben harcoló alakulatot néhány nap alatt felmorzsolt a túlerő. Alig hatvanezer magyar katona térhetett haza a doni pokolból. A többiek a harcmezőn haltak hősi halált vagy fogságba estek a magyar hadtörténet legnagyobb vereségében.
A szentmisén Szántó József főapát prédikált. A Donnál elpusztultak Magyarországért, a nemzetért adták életüket, a legdrágábbat, amit adhattak. Azért a hazáért küzdöttek, amit Trianonban a nagyhatalmak szétszaggattak. Ez volt az utolsó esély, hogy Magyarország újra épp legyen, de az elhibázott hadműveletek, a téves döntések halálba küldték a hősöket. Nagyrésze elveszett a kétszázezer katonának akkor, sokan a hazaérés után kerültek hadifogságba, hogy onnan ne térhessen haza soha. A túlélők pedig hallgatásra voltak kényszerítve. Talán ez is az oka, hogy ma nemzedéke nem tudja átérezni, értelmezni mi történt ott akkor. Nem tudják felfogni, hogy a hazáért, a családi szeretet meghosszabbításaként működő hazaszeretetért életet lehet és kell áldozni. Életüket adták, de a hazaszeretetet erősebb a halálnál. Legyőzték, ahogy Krisztus a kereszten és égi hazájukban békére találtak. Értük szólt az ima a szentmise zárásában.
A háborús emlékműnél történő megemlékezésnél Vidovich Kálmán szónok tisztelettel köszöntötte a megjelenteket, köztük a megyei közgyűlés alelnökét, Budai Lóránt polgármester, Balogh Béla alpolgármestert, önkormányzati képviselőket, egykori katonákat, veteránokat, megemlékező családtagokat.
Elődeink nem gondolták, hogy a Nagy Háborút követően egy még nagyobb világégés jöhet. A kivonuláskor 206 ezer fős 2. Királyi Hadsereg az előre nyomuláskor és a csaták során jelentékeny veszteséget szenvedett mind emberi, mind anyagi erőforrások tekintetében. Mire beköszöntött a tél a kétszáz kilométeres folyószakaszon hiányzott sok technikai eszköz, kevés volt a létszám. A beálló hideg is nagy nehézséget okozott. A hirtelen megindult támadásra a védelem nem tudott kellően reagálni. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ez a hadsereg veszteségeit az arcvonalban szenvedte el, mert állásait tartotta ameddig lehetett. A katasztrófa azonban elkerülhetetlenné vált. Apák, fiak, férjek hétszáz kilométerre hazájuktól estek el.
A déli szárny hetedik hadtestének 23. hadosztályában ott voltak a 21. gyalogezredbe tagozva a jászberényi 32/3. zászlóalj katonái, mögöttük pedig a 30. harckocsiezredben a jászberényi páncélosok egy része. Kitartottak, mert így szólt a parancs, ezt kívánta a becsületük. Minden tőlük telhetőt megtettek megmutatva a magyar és jász vitézi erényeket, virtust. Becsületükhöz és kitartásukhoz híven csak egyet adhattak, a legdrágábbat, az életüket. Helyzetük reménytelen volt, amelyben a legrosszabb momentum lehetett a bajtársaik halála, a hátrahagyott sebesültek, akiken már nem tudtak segíteni. apák, fiak, férjek…hősök. Ők voltak azok, – Berényben mindössze kétszázötvenen –, akik hazatérve másodrendű állampolgárok voltak saját hazájukban ötvenévnyi hallgatásra ítélve.
Most, hogy már emlékművek hirdetik áldozatukat van hol megállnunk és van hol fejet hajtanunk. Előttük hajtottunk főt és értük gyújtottuk meg a mécseseket ezen a hideg, ködös téli estén.
